Tovább az elektronikus kiadványokra
Tovább az Eseménytárra

 

 

A történeti kutatás egyik alapvető célja az események-folyamatok kezdetének, időtartamának pontos meghatározása. Ezt végzi a „kronológia” – időtan – mint a történettudomány egyik segédtudománya. Legyen szó emberi vagy természeti történelemről.

A „kronológia” ugyanakkor történetírói műfaj: a történések előadása szigorú időrendben. Ilyen értelemben a kronológiát a történelmi ábrázolás egyik műfajának tekintjük. A mi értelmezésünk szerint közli a történés pontos idejét, helyét és azt, hogy „akkor”, „ott” mi történt.

A Történelmi Tár segíteni szeretné a történések időbeli pontos meghatározásának újrabecsülését. Ezért is az Eseménytár közöl részben e-könyveket – tematikus kronológiai feldolgozásokat – és emellett kísérletet tesz a „vég nélküli” magyar történelmi kronológia létrehozására. (Kihasználva a digitális közlés és szerkesztés nyújtotta lehetőségeket.) Vég nélküli e kronológia, mert a szerkesztőség folyamatosan javítja-bővíti tényanyagát. Merthogy tisztában vagyunk azzal: mégoly biztosnak tűnő állításainkat is folyamatosan újra kell vizsgálnunk, okadatolását ki kell egészítenünk. Vég nélküli, mert az Időtár a magyar nemzet történelmének példáján megkísérli bemutatni: miként lehet a földi élet teljességét a történések időrendjével megragadni. Az Eseménytár szerkesztésében kiemelten számítunk kollégáink közreműködésére, javaslatokra, helyesbítésekre, kiegészítésekre.

A Magyar Történeti Kronológia támaszkodik hazai szakirodalom egészére. Összeállításának és szerkesztésének elveit a 2003-ban a História folyóiratban közzétett szerkesztői koncepció határozta meg. (Ezt alább közöljük.) A szerkesztői koncepcióban célul kitűzött, tematikájában „totális kronológiát” a rendszeres kiegészítések során, folyamatosan kívánjuk elérni.

A Magyar történeti kronológia összeállítója és szerkesztője Glatz Ferenc, olvasószerkesztője Burucs Kornélia, Pótó János. A szerkesztőbizottság: Csorba László, Gecsényi Lajos, Makk Ferenc, Molnár Antal, Pók Attila, Soós István, Szász Zoltán, Székely György, Tringli István, Zsoldos Attila. Szerzőit az adott fejezetek tartalomjegyzékénél közöljük.

A Felső-Káma-vidéken a nyevolínóival (→ 600–800/850) rokon lomovátovói műveltség kora. A két nép anyagi műveltsége igen sok közös vonást mutat. Hasonlóak településeik, temetőik, társadalmi berendezkedésük. Gazdálkodásukban azonban jóval nagyobb szerepet játszott a prémes ­állatokra való vadászat és a prémkereskedelem. (Sokatmondó, hogy az állatcsontleletek közt a vadászott állatok csontjainak 80%-a prémes állatokból származik.) A prémet a déli – főként arab – ­keres­kedőkkel nagyrészt ezüstedényekre cserélték. Ezeket a szászánida, posztszászánida és mohamedán ezüstedényeket ­szenté­lyeik­ben kultikus célra használták, ugyanúgy, mint a nyugat-szibériai obi-­ugorok. A kereskedelem mértékére jellemző, hogy e pompás kivitelű ezüstedények mintegy 50%-a a Káma-vidéken ­került elő. A lomovátovóiak és a nyevolínóiak halottas szokásainak egyik fontos eleme az ezüst (ritkán arany) halotti szemfedő, amelynek közeli párhuzamai fellelhetők a honfoglaló magyarok sírjaiban, valamint a Magna Hungaria-beli ­magyaroknál és a volgai bolgároknál is. A lomovátovói lakosság a műveltség késői szakaszában komi (zürjén) nyelvű lehetett, hiszen a helyén kialakult rodánovói műveltség létrehozói már a zürjének ­permi ága volt.

Nagyjából ebben az időben váltak önálló néppé a volgai finnugorok (cseremiszek, mordvinok, a később kihalt merják, mescserek és muromák) a Középső- és Felső-Volga vidékén, akiknek ősei korábban a gorogyeci (→ Kr. e. 800–Kr. u. 700) és djákovói (→ Kr. e. 800–Kr. u. 600/900) műveltség lakosságát alkották. E népeket a korai orosz évkönyvek is önálló etnikai egységként említik, amelyeknek többsége e korszak végére az államalkotás küszöbére jutott. E folyamat azonban az ekkoriban kezdődő orosz terjeszkedés miatt nem bontakozhatott ki. Nagyjából ebben az időben záródott le a permi népek, a zürjének (komik) és a votjákok (udmurtok) etnogenezise is.

Főként a Káma bal parti mellékfolyója, a Szilva völgyében és annak körzetében ­kialakult a nyevolínói régészeti műveltség kora. Elődjének a harinói kultúra (→ 350–­ 600) tekinthető. A minden bizonnyal ugor nyelvű földművelő és állattartó népesség fejlett, erősen rétegzett társadalomban élt, amelyben fontos szerep jutott a törzs- és nemzetségfők katonai ­kísére­tének. A halmos és sík temetőkben az ­elhunyt fegyverforgatókat veretes övekkel, fegyverzettel és lószerszámmal bocsátották túlvilági útjukra. A műveltség késői szakaszában a népesség jelentős ­része rejtélyes módon eltűnik vagy elpusztul. Ennek oka pusztító járvány vagy tömeges elköltözés lehetett. Feltehető, hogy a nyevolínóiak a volgai bolgárok földjére költöztek, ahol régészeti ­nyo­maik kimutathatók. A Szilva völgyében a későbbiekben, egészen az újkorig zömmel obi-ugorok éltek, akik lassanként áttelepültek az Urál keleti oldalára.

Létrejön a belső-ázsiai nomád szervezetű Türk Birodalom, amely rövid idő alatt ­óriási területeket és számtalan népet hajt uralma alá. (Fennáll 630-ig.) A hódító hadjáratok hatalmas népvándorlást indítanak el a steppén, az egyes népcsoportok nyugat, mások dél vagy észak felé, a ­ligetes és erdős övezetbe menekülnek. (Valószínűleg az ősmagyarság is ­ekko­riban hagyja el nyugat-szibériai hazáját s költözik az Urál hegység nyugati oldalára, ahol ők lesznek a kusnarenkovói régészeti műveltség [→ 550–750] létrehozói.) Az 560-as években a birodalom nyugati részének fennhatósága alá kerül a Kau­kázustól északra elterülő terület is az ott élő népekkel (onogurok, szavírok, alánok) együtt. 582-ben a birodalom keleti és nyugati szárnya két önálló résszé válik.

Délről nomád eredetű népcsoportok érkeznek a Középső-Volga Szamara-vidéki szakaszához, s a Volga nagy kanyarja ­által közrefogott területen telepednek meg. A helyi kutatók általános feltevése szerint onogur-bolgárok voltak, ezt azonban néhányan vitatják is, mivel a ­jöve­vények temetkezési szokásai (kővel kirakott halomsírok) különböznek a volgai, doni és dunai bolgárok temetőitől. 650 után – valószínűleg több hullámban – újabb déli csoportok ­érkeznek. A temetkezési szokások sokszínűsége arra utal, hogy kevert népiségűek voltak, anyagi műveltségük számos, az Észak-Kaukázus és a Don–Donyec vidékére jellemző ­vonással rendelkezett. Minden bizonnyal bolgár-török nyelvet beszéltek, s ­kap­csolatba kerültek a keleti szomszédságukban élő ősmagyarsággal (→ 550–750). Ezért joggal feltehető, hogy bolgár-török jövevényszavaink legkorábbi rétege ekkor kerülhetett nyelvünkbe. (→ 740/750–950)

A Vjátka bal oldali mellékfolyója, a Csepca völgyében kialakult polomi régészeti műveltség kora. Főként sík temetőik ismertek. Földműveléssel és állattartással foglalkoztak. A helyi alapokon kialakult itteni későbbi csepcai műveltség népessége már kétségkívül votják (udmurt) volt.

A Káma alsó szakaszától délre, főként Baskíria területén valószínűleg zömmel a nyugat-szibériai őshazájából ideköltözött (→ Kr. e. 500–Kr. u. 400/500) magyarság hagyatéka a kusnarenkovói műveltség. (→ 552)

Konstantinápolyban megkeresztelkedik Gor­dasz, a krími Boszporosz (= Kercs) város környékén tartózkodó „hunok” (valójában bolgár-törökök) fejedelme. Amikor népéhez visszatér, s őket is meg akarja ­téríteni, azok fellázadnak ellene, megölik, és helyébe testvérét, Muageriszt teszik ­fejedelem­mé. Ez utóbbi nevében többen a „magyar” népnevet vélték ­fel­ismerni, ami azonban sem nyelvészeti, sem történeti érvekkel nem támogatható.

Keletről a szavírok érkeztek a Kaukázustól északra elterülő vidékekre, ahol uralmuk 557-ig tartott.