A szarmaták uralma az eurázsiai ­steppe­vidék jelentős részén. Történelmüket négy vagy öt fázisra osztja a kutatás. A korai időszakban a dél-Urál-vidéki steppéken, a Volga alsó szakasza mentén és az Azovi-tengertől keletre éltek. Kr. e. 400 és 300 között jelentős tömegeik vándoroltak a Dél-Uráltól a Volgához, majd 300 és 200 között a Fekete-­tenger északi partvidékére, ahonnan kiszorították vagy leigázták a szkítákat. A szkítákhoz hasonló nomád ­élet­módot folytattak, hasonlóak voltak fegyvereik, öltözködésük és művészetük is, amely a korban elterjedt, ún. állatstílus egyik ­változata volt. Az írott források és a ­fel­iratokon ránk maradt nevek alapján a két nép nyelve is hasonló, óiráni jellegű volt. Előkelő halottaik sírjai fölé ők is hatalmas földhalmokat emeltek (az eddigi ­leggaz­dagabb a Kr. e. 4. századi filippovkai kurgán), de Kelet-Európában már nagyon gyakran a korábbi réz- és bronzkori ­kur­gánokba ásták sírjaikat. Időszámításunk kezdete után több hullámban az Alföldre is beköltöztek (jazigok, roxolánok), itt azonban nomád életmódjuk jelentősen ­átalakult, a népesség zöme ­falu­lakó földművelővé vált. A Dél-Uráltól keletre eső pusztákon élő szarmaták valószínűleg ­közvetlen szomszédai voltak az ősmagyarságnak, de az is meglehet, hogy a kutatók által szarmatáknak tartott itteni csoportok egy része a nomád ősmagyarság közössége volt.